Mélypont

 Nagyon ritkán fordult még velem ilyen elő, de most úgy érzem, eljött ennél a versenyfelkészülésemnél a mélypont.

Úgy érzem, vissza kellene mondanom a nevezést mert, nincs időm rendesen felkészülni a sulis beadandók, vizsgák, államvizsga, munka mellett. 

Félek, hogy kudarcot vallok.

A mélypontok természetesen azért vannak az életünkben, hogy átlendüljünk rajtuk, tanuljunk belőlük és megerősödjünk. 

Jelenleg az átlendülésre várok, addig is küzdök testileg és lelkileg. 

A többi majd kiderül. 

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Keresztedzés alternatíva: akrobatikus rock and roll

 Kiskorom óta jelen van a sport az éltemben. Már egy éves koromban jártam babaúszásra, az igazi szerelmet azonban a tánc hozta meg. Kezdetben néptáncoltam, majd ötödikes koromban akrobatikus rock and rollozni kezdtem. Ebben teljesedtem ki igazán, rengeteget jártunk versenyekre amelyekről csak ritkán jöttünk el érem nélkül. Ezért is jelentkeztem nyolcadikban a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium tánc tagozatára, ahol igen tartalmas négy évet tölthettem el. A tánc a mindennapjaim szerves részévé vált, a testem mellett a lelkemet is igen érősen formálta. A ballagás után azonban egyik pillanatról a másikra abbamaradt nemhogy a minden napi, de a heti- havi rendszerességű tánc is.  A Kékes csúcsfutásra való felkészülésemkor futás mellett szoktam otthon erősíteni a már megtanult mozdulatokkal, illetve kifejezett balettos erősítésekkel is, de mégis kevésnek éreztem. Éppen csak elkezdtem nézelődni a környéken táncoktatások után, amikor a volt edzőm felhívott és megkérdezte nem len...
További információk

Első magaslat: Citadella

 A mai nap folyamán elmentem első olyan edzésemre, ahol elkezdhetem hozzászoktatni lábaimat a folyamatos felfelé haladáshoz. Bemelegítés képen az Asztoriától átfutottam a Döbrentei térig, ahol nagy levegőt vettem, és megkezdtem a "csúcstámadást". Az első két kanyarig szinte suhantam, majd egyszer csak elkezdett tiltakozni kezdetben a bokám, majd a vádlim, újabb kanyarok és magas lépcsők után pedig a tüdőm is jelezte, ezt gondoljam át még egyszer.  A Döbrentei tértől a Citadella mindössze egy kilométerre van, ami nekem most minimum a triplájának tűnt, levegő után kapkodva sajgó lábakkal szinte ötven méterenként nézegettem az órámat és kérdeztem magamtól, vajon mikor érek már fel? Miért indultam el egyáltalán? Ezeken a kétségbeesett gondolatokon a szembejövő turisták "Ez normális?" tekintete sem segített. Valahogyan sikerült mégis erőt vennem magamon, és az utolsó lépcsőfokokon is felfutni. Az elém táruló látkép és az érzés, hogy megcsináltam, mindenért kárpótolt. Vet...
További információk